Ha az ember ingázásra adja fejét, lemond a kényelem bizonyos szegmenseiről. Minden reggel kihívással indul, koránkelés, rohanás, forró kávé, vagy épp a tegnapi hideg, és ez a sok tennivaló megbontja az egységet. Önmagunk és a család egységét.

De álljunk meg egy percre. Minden reggel hasonló gondolatok lepnek el. Vajon időben, épségben megérkezünk? Kivel fogok ma utazni? Vajon ma is késik majd a vonat/busz/metró?

Mindenkiben ott van egy kis szorongás, akár beismeri, akár nem. Legyen a távolság akár kicsi, akár nagy, tudatalatt az utazás szorongást gerjeszt. Sokan nem bírják ezt, hiszen a néma stressz mindenkiben ott van. Az autópályán melletted elhaladó szemében, a buszon utazó lány hangjában, a vonaton a kalauz mozgásában.

Nehéz reggelente útra kelni, hiszen már jól tudod, mi vár. A monoton reggeleket az töri meg, ha sms-t kapunk a mobilszolgáltatótól, hogy hívásindítás X Ft, hívásfogadás pedig Y. Mert egy idő után már ez sem érkezik. Persze én (és sokan mások is) mindig örömmel olvasom ezt a üzenetet, mintha változna bármit is a tartalma. De nem változik.

A változatlanság is egyféle változás. Ha körülöttünk változatlanok a dolgok, mi hozzájuk igazodunk. Ami számunkra változatlan, az talán más számára lehetöség. És valami mégis folyamatosan változik. Minden nap új emberek jönnek, és minden nap eltünik valaki, aki aztán vagy visszatér, vagy sem.

Ha valami megbomlik, akkor a törmelékek új darabokká állnak össze. Ez a legfőbb kihívás, újjáépíteni önmagunkat és környezetünket. Minden nap, minden reggel.