Az alábbi történet még március elején, viszonylag hideg idöben történt.

A vonaton leült szembe velem egy srác. Nem rasszista indítatásból mondom, de sötétebb bőrü, talán romániába vagy szerbiába utazhat, de biztosan nem norvég. Öltözéke egy koszos melegítőnadrág (gondolom a mediterrán vidékről jöhet vagy oda tarthat), túrabakancs, és póló.
Nagy túrahátizsákkal érkezik, melyből kivesz egy kisebb hátizsákot, és leül velem szembe.
A táskából elővarázsol egy baguettet, egy csomag szeletelt sonkát és egy fej jégsalátát.
A baguettet rituálisan félbe tépi, majd a köztünk levő asztalra teszi, természetesen nem ügyelve arra, hogy manapság nem éppen tiszták a vonatok... Magyarul leb@ssza az asztalra minden alátét nélkül.
A félbe tépett baguettbe belehelyez pár szelet sonkát, majd kézbe fogja a (nyilvánvalóan mosatlan) jégsalátát, és elkezd róla darabokat tépkedni. Mindent (köztük engem is) beteritenek a salátadarabok, de azért jut a rögtönzött szendvicsbe is.
Miután elkeszült a minden HACCP előírásnak megfelelően elkészített lakoma, utastársam jóízűen nekilát az elfogyasztásának.
Majd miután körülbelül eljutott a feléig, megkérdezi tőlem, hogy kérek-e belőle! :D

Ha az ember ingázásra adja fejét, lemond a kényelem bizonyos szegmenseiről. Minden reggel kihívással indul, koránkelés, rohanás, forró kávé, vagy épp a tegnapi hideg, és ez a sok tennivaló megbontja az egységet. Önmagunk és a család egységét.

De álljunk meg egy percre. Minden reggel hasonló gondolatok lepnek el. Vajon időben, épségben megérkezünk? Kivel fogok ma utazni? Vajon ma is késik majd a vonat/busz/metró?

Mindenkiben ott van egy kis szorongás, akár beismeri, akár nem. Legyen a távolság akár kicsi, akár nagy, tudatalatt az utazás szorongást gerjeszt. Sokan nem bírják ezt, hiszen a néma stressz mindenkiben ott van. Az autópályán melletted elhaladó szemében, a buszon utazó lány hangjában, a vonaton a kalauz mozgásában.

Nehéz reggelente útra kelni, hiszen már jól tudod, mi vár. A monoton reggeleket az töri meg, ha sms-t kapunk a mobilszolgáltatótól, hogy hívásindítás X Ft, hívásfogadás pedig Y. Mert egy idő után már ez sem érkezik. Persze én (és sokan mások is) mindig örömmel olvasom ezt a üzenetet, mintha változna bármit is a tartalma. De nem változik.

A változatlanság is egyféle változás. Ha körülöttünk változatlanok a dolgok, mi hozzájuk igazodunk. Ami számunkra változatlan, az talán más számára lehetöség. És valami mégis folyamatosan változik. Minden nap új emberek jönnek, és minden nap eltünik valaki, aki aztán vagy visszatér, vagy sem.

Ha valami megbomlik, akkor a törmelékek új darabokká állnak össze. Ez a legfőbb kihívás, újjáépíteni önmagunkat és környezetünket. Minden nap, minden reggel.

Két éve tértem haza, és választottam egy új életformát. Két éve kezdtem újra az életet itthon. Két év alatt megtapasztaltam mit jelent beilleszkedni, barátokra lelni egy új, ismeretlen világban. Egy olyan helyen, ahol minden más, mint az országban bárhol máshol. A hely egy apró szeglete az országnak, mely nem különösebben érdekes. Söt, esetenként unalmas. De mégis élettel teli. Ellentmondások és harcok világa, ahol minden út, park, fa és épület magában hordozza a 20. század történelmét. Ahol a természet felülkerekedik a politikán, és alkalmazkodik az újhoz.
Néhány napja nosztalgiáztunk, felidéztük, hogyan kerültünk ide, és hogyan ismertük meg egymást. Akkor elhatároztam, hogy ennyi idö után illendö megosztanom a történetemet. Legyen ez a blog egy kicsit útmutató, egy kicsit iránytü, egy kicsit kézikönyv, egy kicsit kalandregény. Egy ösvény, amin kiléphetünk kicsit a hétköznapokból és átléphetünk egy más világba, ami mégsem Narnia, vagy más képzeletbeli hely, hanem a valóság, csak kicsit másként!